Mi ha Csér nem?
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét városon meg a panelhegyeken s magányos budai villákon is túl, ahol néha egy kurta farkú paraszt túrta a kert végiben az orrát meg a palántáhelyet a veteményesben, ott volt a falu, minek lakosa harminckettő, utcája egy volt, amit úgy híttak Fő utca. No, háttal nem kezdünk mondatot, de ebben a faluban volt harangozó az én nagyapám.
És
amikor eljő az eljő hosszú ő-vel illetve a húsvét hosszú ú-val, szóval
amikoron Jézus Krisztus feltámadott vagy mit csinált….. Lehet nem is azt
csinálta, hanem valami mást. De ki emlékszik már arra? Én hittan órákra
is csak a jó társaság kedvéért jártam. Ez volt a záloga annak, hogy
aztán az ember lányát - aki nem isten fia -kis koromban sokat
gondolkoztam azon, miért nem lánya született istennek- szóval ez volt a
záloga, hogy elvigyék az ember lányát hittan versenyre. Ami nagyon jó
volt. Bár Judit néni, evangélikus hitoktató és idegesítő vénkisasszony
szerint én már tíz évesen (elég nevetséges feltételezés) a fiúkat
hülyítettem és megzavartam a lelkes hitélet után vágyakozó ártatlan
lelküket. Ezért aztán következő évben nem is engedett ott megjelenni.
Mindig húsvétkor volt ez a vallásos móka, akárcsak a családi roadtrip
édesapa szülőfalujába.
Amikor
gyerekkoromban begördültünk homokszín trabinkkal a kistelepülésre,
mindig úgy éreztem magam, mint Sissi érezhette magát, mikor királynőként
behajókázott az európai fővárosokba. A képet loptam. Én a Romy
Schneider alakította Sissire gondolok ilyenkor, nem a valódira. Bár ő
valószinűleg nem az út szélére okádott a kocsi mellett, hanem csak úgy
lazán bele a Dunába, meg egyéb folyókba, amiken finoman ringottak selyem
fűzője alá betuszkolt felkavarodó belső szervei. Persze aztán a
megérkezés diadalittassága és felemelő érzése kárpótolta az út közben
elszenvedett sérelmekért, ahogy engem is. Most már nem vagyok rosszul az
autóban. Apának mindenki köszönt, nevén szólította, kiszaladtak elé az
utcára, úgy fogadták mint Miksa herceget. Ha most következetesen
folytatom a sort, akkor beosztom a családot. Nővérem így Helénnek, anyukám pedig Ludovika főhercegnének felel meg.
Helén
azonban ezen a húsvéton nem jelent meg. Feminista konferenciára ment
Bécsbe, akkora sebet ejtett rajta, hogy Ferenc nem őt választotta. Ez
egy fiktív Ferenc-megfeleltés, mert jelenleg nem létezik. Így három fős
család suhant be a faluba, egy kissé már modernebb kiszerelésű autóval.
Ma
nyugalom volt. Néhányan grasszáltak a Fő úton. Köszöntek. Nem ismertük
egymást. Falun így szokás. Jó szokás. No meg az illatok! Az is valami
hihetetlen. A levegő langyos és lágy. Össze sem hasonlítható a
legyen már Budapesten valami zöld típusú parkosított, és szigorúan
elkerített felüdüléssel. Apukám, de ha nézőpontot váltok, nevezhetem úgy
is, hogy a férfi, a családfő esetleg Miksa herceg lazán és felettébb
vagányul bevágodott a temető előtti tisztásra, ahol ismét megcsapták őt
és családját az illatok. A fiatal, feltűnően csinos, szinte már varázsos
szépségű és elementáris őserejűen mérhetetlen kisugárzású, okos továbbá
szellemes és szerény ifjú hölgy megállt egy pillanatra a gépkocsi
mellett. Becsukta szemét. Mélyeket szipantgatott. Azon gondolkozott
mivel lehet elég szemléletesen leírni ezt a típusú, szinte már
émelyítően tömény tavaszillatot. Az ismeretlen sárga virágzatú fa
lombjából áradó világos színűségű tündér finomság, a temető hársainak
friss bús és hűs illatával keveredik. Továbbá messze van széna, szalma.
Idáig jutott. Végül megérkezett a tökéletes meghatározás, hogy körülbelül kurvára kifejezhetetlen.
A
körülbelül kurvára kifejezhetetlen illat több volt, mint szimpla
orrlyukakon beáramló inger. Az orrlyukakba nem csak a virágok, széna,
szalma, hársok, hanem az emlékeket szállító kis apró pillangók is
berepülnek. Ezeknek az élőlényeknek a küldetése, hogy selyemfonállal
összecsatolja a különböző érzékszervek receptorait a régmúlt szomorú
vagy éppen boldog pillanataival. Tegye fel a kezét az, akinek a Meggy
Márka, csöves kukorica és sajtos tejfölös lángos ízéről, és a finom
homok érintéséről szomorú dolgok jutnak eszébe! Biztosan van, aki
jelentkezik. Mondjuk, aki miután lehajtott két üveg Meggy Márkát,
megevett három csöves kukoricát, majd benyomott négy sajtos tejfölös
lángost, a Balaton-part homokjába fúrva térdeit próbált megszabadulni a
nádas takarásában teste tartalmától.
Jelen
esetben a körülbelül kurvára kifejezhetetlen illat része volt a nádas
is, azaz két náddarabka, ami a temető melletti tó díszéül szolgált.
Mielőtt a tavacska részletes leírására kitérnék, meg kell említsem a
temetőlátogatás fontos momentumát. Amióta a nő, asszony, feleség,
édesanya, pedagógus, tankönyvszerző apósa és anyósa elhalálozott, mindig
ez a helyszín az első állomás. Kötelező könnyező. Illik. Pedig nem a
temetőben vannak az emlékek, de az édesapának, férfinak, férjnek,
szobafestőnek, gondos kertésznek, örök természetjáró álmodózónak ez
mégis jól esik. A család megnézi a kis Istvánka sirját is, aki az
édesapa névrokona. Pár hónaposan halt meg. Falun gyakorta előfordul,
hogy a következő gyermek elhunyt testvére nevét kapja.
Tisztelet
leróva. Jöhet a buli! A már említett tavacska partján
Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante az osztrák milliárdos
horgászgat, aki valójában egy Ausztriába szakadt erdélyi magyar. A Fő
utcában mégis úgy hívja mindenki: az Osztrák. Valójában nem is
milliárdos, de itt mégis olyan, mint egy uralkodó, méghozzá jófajta. A
tavat ö csináltatta a telekre, amit pár éve vett. Csak egy apró
szépészeti korrekció volt a falu külalakján, nem szilikon beültetés, egy
leheletnyi arcpír. Épp elég varázslatos, hogy a házak kertjei
végtelennek tűnő erdőkben és rétekben végződnek. Kerítés nincs. Bárki
besétálhat a szomszédja földjére, ha akar, még a kapun is kiengedik és
süteménnyel is megkínálják. Nem volt ezzel másként
Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante sem. Már integetett is apukának,
a fejével ferdén biccentett, jelezve, hogy szabad a pálya. Ugyan
kerítés volt, de nem volt rajt lakat, inkább a diszletet gazdagitotta,
ahogy a tavon úszkáló kacsák is.
A
nap mosolygott, vékonyka karjaival simogatta arcom. Leültem a partra és
levettem a torna cipőmet, az otthoni ötszáz forintost. No name. Nem is
az számított, hogy kit hogy hívnak, csak a vigyor meg a biccentés. Abból
jutott bőven. A szemközti parton Bertold ült, valakinek a fia, akit én
nem ismerek, apukám igen, innentől fogva én is ismerem. Falun így
szokás. Biccentek, biccent. Ennyi.
Most
rövid közbevetés következik. Egyszer kaptam gimnáziumunk legrondább
fiújától egy verset szerelmes levélben. Úgy csúfolták szegényt, hogy
kvázimódó meg kereszttűz. Ő úgy érezte én vagyok a tökéletesen hozzá
illő nő. Nem örültem. Most mégis őt másolom. A vége azt hiszem valami
olyasmi volt a versnek, hogy "madár az égbe' te meg a szivembe' ". Az általa
ihletett remekbe szabott alkotás címe olvasatomban: Bugyuta versike.
Bugyuta versike
Nap az égen,
madár a vízbe,
tó a réten,
lábam a vizbe,
fejem a fűben.
Anyukám ordit.
Felfázol kislányom!
Kérdezem.
Mi kell még nékem?
Ezek
a gondolatok kavarogtak bennem, még nem tudhattam ki az, aki száz százalékosan
beteljesítheti az akkor érzett boldogságomat. Egyszer csak Bertold
szemével hunyorítani kezdett. Biccentett. Az egész egy pillanat volt. A
kiskapu nyikordul a hátam megett. A fű sistereg. A föld mozog alattam.
Rám óriás árnyék vetül. A testem már fordul, ezzel egy időben hallom hogy
valaki feje biccentésre reccsen. Kimondhatatlanul boldoggá tett ez a
pillanat. Józsi volt az.
Leült mellém. Köszöntem. Ő is. Mégiscsak régen láttam. Igyekeztem magamba szívni józsisága
lényegét. Csupa nyugalom, egyszerűség, finomság és kecs. Bertold fogott
egy halat. Átszaladtam. Mezitlábasan. Megnéztem. Hiszen itteni
mértékkel már jól ismerjük egymást. Anyukám kiabált.
Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante is. Józsikám sört? Mondtam, hogy
jó uralkodó. Ide jönnek a tavára, kifogják a halait, néha haza is
viszik és meg is eszik. Bertold visszadobta a pontyot. Józsi meg
elfogadta az italt. Miért ne? Asszony nincs, aki pöröljön vele. Reggel
ötkör kel. Megeteti az állatokat, majd kimegy a földekre dolgozni.
Ma
pihen. Ünnep van. Jézus Krisztus feltámadott vagy mit csinált. Felvette
a legszebb kantáros nadrágját, felcsapta a legvidámabb szalmakalapját,
hóna alá vette a legmasszívabb kis sámliját.
Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante tetszelgett ma a mókamester
szerepében. Azt mondta a sámlira: fejőszék. Ilyen anyatej ízűt régen
nevettem.
Végül
pedig mikor Józsi megpihentette százhúsz kilós vizes testét és nehézkes
seggét a sámlin, feltette az i-mre a pontot. Hirtelen valami
természetfeletti erő ragyogó meseszínű giccsesen hupikékre festette az
eget, s ahogy ott ült, mintha a legcsodásabb preraffaelista alkotás
festéknyomát húzta volna a kutyaszaros bakancsa lábán, oly gyönyörű
volt. Leírhatatlan és kimondhatatlan. Csak valami fellengzős kevésbé
ismert festészeti irányzattal hozható kapcsolatba, annyira díszesen nem
magáért beszélő remekmű volt ő akkor. Az én unokestvérem. Hogy is
hasonlíthatnám őt Michalangelo David szobrához vagy valamely
klasszicista alkotáshoz. Nem. Józsi egyenesen
utlramegagiaposztpreraffalista tűnemény volt. A maga műfajában persze.
Jajjj! Ha rá gondolok ott a sámlin meg a kalapban. Biz isten
morzsolgatok egy kis sós nosztalgiát e lehengerlő, élő romantikus film
lejátszásához.
Józsi, a drága azóta sem tudja, hogy aznap, ott, számomra egy hétköznapi költeményt tett teljessé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése