Mi ha Csér nem?

Mi ha Csér nem?

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét városon meg a panelhegyeken s magányos budai villákon is túl, ahol néha egy kurta farkú paraszt túrta a kert végiben az orrát meg a palántáhelyet a veteményesben, ott volt a falu, minek lakosa harminckettő, utcája egy volt, amit úgy híttak Fő utca. No, háttal nem kezdünk mondatot, de ebben a faluban volt harangozó az én nagyapám.

És amikor eljő az eljő hosszú ő-vel illetve a húsvét hosszú ú-val, szóval amikoron Jézus Krisztus feltámadott vagy mit csinált….. Lehet nem is azt csinálta, hanem valami mást. De ki emlékszik már arra? Én hittan órákra is csak a jó társaság kedvéért jártam. Ez volt a záloga annak, hogy aztán az ember lányát - aki nem isten fia -kis koromban sokat gondolkoztam azon, miért nem lánya született istennek- szóval ez volt a záloga, hogy elvigyék az ember lányát hittan versenyre. Ami nagyon jó volt. Bár Judit néni, evangélikus hitoktató és idegesítő vénkisasszony szerint én már tíz évesen (elég nevetséges feltételezés) a fiúkat hülyítettem és megzavartam a lelkes hitélet után vágyakozó ártatlan lelküket. Ezért aztán következő évben nem is engedett ott megjelenni. Mindig húsvétkor volt ez a vallásos móka, akárcsak a családi roadtrip édesapa szülőfalujába.

Amikor gyerekkoromban begördültünk homokszín trabinkkal a kistelepülésre, mindig úgy éreztem magam, mint Sissi érezhette magát, mikor királynőként behajókázott az európai fővárosokba. A képet loptam. Én a Romy Schneider alakította Sissire gondolok ilyenkor, nem a valódira. Bár ő valószinűleg nem az út szélére okádott a kocsi mellett, hanem csak úgy lazán bele a Dunába, meg egyéb folyókba, amiken finoman ringottak selyem fűzője alá betuszkolt felkavarodó belső szervei. Persze aztán a megérkezés diadalittassága és felemelő érzése kárpótolta az út közben elszenvedett sérelmekért, ahogy engem is. Most már nem vagyok rosszul az autóban. Apának mindenki köszönt, nevén szólította, kiszaladtak elé az utcára, úgy fogadták mint Miksa herceget. Ha most következetesen folytatom a  sort, akkor beosztom a  családot. Nővérem így Helénnek, anyukám pedig Ludovika főhercegnének felel meg.

Helén azonban ezen a húsvéton nem jelent meg. Feminista konferenciára ment Bécsbe, akkora sebet ejtett rajta, hogy Ferenc nem őt választotta. Ez egy fiktív Ferenc-megfeleltés, mert jelenleg nem létezik. Így három fős család suhant be a faluba, egy kissé már modernebb kiszerelésű autóval.

Ma nyugalom volt. Néhányan grasszáltak a Fő úton. Köszöntek. Nem ismertük egymást. Falun így szokás. Jó szokás. No meg az illatok! Az is valami hihetetlen. A levegő langyos és lágy. Össze sem hasonlítható  a legyen már Budapesten valami zöld típusú parkosított, és szigorúan elkerített felüdüléssel. Apukám, de ha nézőpontot váltok, nevezhetem úgy is, hogy a férfi, a családfő esetleg Miksa herceg lazán és felettébb vagányul bevágodott a temető előtti tisztásra, ahol ismét megcsapták őt és családját az illatok. A fiatal, feltűnően csinos, szinte már varázsos szépségű és elementáris őserejűen mérhetetlen kisugárzású, okos továbbá szellemes és szerény ifjú hölgy megállt egy pillanatra a gépkocsi mellett. Becsukta szemét. Mélyeket szipantgatott. Azon gondolkozott mivel lehet elég szemléletesen leírni ezt a típusú, szinte már émelyítően tömény tavaszillatot. Az ismeretlen sárga virágzatú fa lombjából áradó világos színűségű tündér finomság, a temető hársainak friss bús és hűs illatával keveredik. Továbbá messze van széna, szalma. Idáig jutott. Végül megérkezett  a tökéletes meghatározás, hogy körülbelül kurvára kifejezhetetlen.

A körülbelül kurvára kifejezhetetlen illat több volt, mint szimpla orrlyukakon beáramló inger. Az orrlyukakba nem csak a virágok, széna, szalma, hársok, hanem az emlékeket szállító kis apró pillangók is berepülnek. Ezeknek az élőlényeknek a küldetése, hogy selyemfonállal összecsatolja a különböző érzékszervek receptorait a régmúlt szomorú vagy éppen boldog pillanataival. Tegye fel a kezét az, akinek a Meggy Márka, csöves kukorica és sajtos tejfölös lángos ízéről, és a finom homok érintéséről szomorú dolgok jutnak eszébe! Biztosan van, aki jelentkezik. Mondjuk, aki miután lehajtott két üveg Meggy Márkát, megevett három csöves kukoricát, majd benyomott négy sajtos tejfölös lángost, a Balaton-part homokjába fúrva térdeit próbált megszabadulni a nádas takarásában teste tartalmától.

Jelen esetben a körülbelül kurvára kifejezhetetlen illat része volt a nádas is, azaz két náddarabka, ami a temető melletti tó díszéül szolgált. Mielőtt a tavacska részletes leírására kitérnék, meg kell említsem a temetőlátogatás fontos momentumát. Amióta a nő, asszony, feleség, édesanya, pedagógus, tankönyvszerző apósa és anyósa elhalálozott, mindig ez a helyszín az első állomás. Kötelező könnyező. Illik. Pedig nem a temetőben vannak az emlékek, de az édesapának, férfinak, férjnek, szobafestőnek, gondos kertésznek, örök természetjáró álmodózónak ez mégis jól esik. A család megnézi a kis Istvánka sirját is, aki az édesapa névrokona. Pár hónaposan halt meg. Falun gyakorta előfordul, hogy a következő gyermek elhunyt testvére nevét kapja.

Tisztelet leróva. Jöhet a buli! A már említett tavacska partján Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante az osztrák milliárdos horgászgat, aki valójában egy Ausztriába szakadt erdélyi magyar. A Fő utcában mégis úgy hívja mindenki: az Osztrák. Valójában nem is milliárdos, de itt mégis olyan, mint egy uralkodó, méghozzá jófajta. A tavat ö csináltatta a telekre, amit pár éve vett. Csak egy apró szépészeti korrekció volt a falu külalakján, nem szilikon beültetés, egy leheletnyi arcpír. Épp elég varázslatos, hogy a házak kertjei végtelennek tűnő erdőkben és rétekben végződnek. Kerítés nincs. Bárki besétálhat a szomszédja földjére, ha akar, még a kapun is kiengedik és süteménnyel is megkínálják. Nem volt ezzel másként Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante sem. Már integetett is apukának, a fejével ferdén biccentett, jelezve, hogy szabad a pálya. Ugyan kerítés volt, de nem volt rajt lakat, inkább a diszletet gazdagitotta, ahogy a tavon úszkáló kacsák is.

A nap mosolygott, vékonyka karjaival simogatta arcom. Leültem a partra és levettem a torna cipőmet, az otthoni ötszáz forintost. No name. Nem is az számított, hogy kit hogy hívnak, csak a vigyor meg a biccentés. Abból jutott bőven. A szemközti parton Bertold ült, valakinek a fia, akit én nem ismerek, apukám igen, innentől fogva én is ismerem. Falun így szokás. Biccentek, biccent. Ennyi.

Most rövid közbevetés következik. Egyszer kaptam gimnáziumunk legrondább fiújától egy verset szerelmes levélben. Úgy csúfolták szegényt, hogy kvázimódó meg kereszttűz. Ő úgy érezte én vagyok a tökéletesen hozzá illő nő. Nem örültem. Most mégis őt másolom. A vége azt hiszem valami olyasmi volt a versnek, hogy "madár az égbe' te meg a szivembe' ". Az általa ihletett remekbe szabott alkotás címe olvasatomban: Bugyuta versike.

            

Bugyuta versike

                        

                          Nap az égen, 

                          madár a vízbe,

                          tó a réten,

                          lábam a vizbe,

                          fejem a fűben.

                          Anyukám ordit.

                          Felfázol kislányom!

                          Kérdezem.

                          Mi kell még nékem?

Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, még nem tudhattam ki az, aki száz százalékosan beteljesítheti az akkor érzett boldogságomat. Egyszer csak Bertold szemével hunyorítani kezdett. Biccentett. Az egész egy pillanat volt. A kiskapu nyikordul a hátam megett. A fű sistereg. A föld mozog alattam. Rám óriás árnyék vetül. A testem már fordul, ezzel egy időben hallom hogy valaki feje biccentésre reccsen. Kimondhatatlanul boldoggá tett ez a pillanat. Józsi volt az.

Leült mellém. Köszöntem. Ő is. Mégiscsak régen láttam. Igyekeztem magamba szívni  józsisága lényegét. Csupa nyugalom, egyszerűség, finomság és kecs. Bertold fogott egy halat. Átszaladtam. Mezitlábasan. Megnéztem. Hiszen itteni mértékkel már jól ismerjük egymást. Anyukám kiabált. Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante is. Józsikám sört? Mondtam, hogy jó uralkodó. Ide jönnek a tavára, kifogják a halait, néha haza is viszik és meg is eszik. Bertold visszadobta a pontyot. Józsi meg elfogadta az italt. Miért ne? Asszony nincs, aki pöröljön vele. Reggel ötkör kel. Megeteti az állatokat, majd kimegy a földekre dolgozni.

Ma pihen. Ünnep van. Jézus Krisztus feltámadott vagy mit csinált. Felvette a legszebb kantáros nadrágját, felcsapta a legvidámabb szalmakalapját, hóna alá vette a legmasszívabb kis sámliját. Klaus-Jürgen-Hanz-Friedrich-Kommendante tetszelgett ma a mókamester szerepében. Azt mondta a sámlira: fejőszék. Ilyen anyatej ízűt régen nevettem.

Végül pedig mikor Józsi megpihentette százhúsz kilós vizes testét és nehézkes seggét a sámlin, feltette az i-mre a pontot. Hirtelen valami természetfeletti erő ragyogó meseszínű giccsesen hupikékre festette az eget, s ahogy ott ült, mintha a legcsodásabb preraffaelista alkotás festéknyomát húzta volna a kutyaszaros bakancsa lábán, oly gyönyörű volt. Leírhatatlan és kimondhatatlan. Csak valami fellengzős kevésbé ismert festészeti irányzattal hozható kapcsolatba, annyira díszesen nem magáért beszélő remekmű volt ő akkor. Az én unokestvérem. Hogy is hasonlíthatnám őt Michalangelo David szobrához vagy valamely klasszicista alkotáshoz. Nem. Józsi egyenesen utlramegagiaposztpreraffalista tűnemény volt. A maga műfajában persze. Jajjj! Ha rá gondolok ott a sámlin meg a kalapban. Biz isten morzsolgatok egy kis sós nosztalgiát e lehengerlő, élő romantikus film lejátszásához.

Józsi, a drága azóta sem tudja, hogy aznap, ott, számomra egy hétköznapi költeményt tett teljessé.